Fontos téma, elsősorban nekem, és rengetek társamnak a korosztályban. De ezzel egyetemben nagyon érdekes is, feldúlt életek, a nagybetűs élet megismerése, hihetetlen kalandok. Az ihletet egy verselemzés témája adta. Az a mű egy kovácsról szólt, aki rettentő pörölyével ütötte az üllőn fekvő személyt, ezzel fájdalmat okozva neki, de megtisztítva, és emberré alkotva azt. Remek vers, ahány ember, annyi elemzés, nagyon fura. De én mégis kiragadnék egyet, a fiatalság elemzését, és innen elkalandozva megismerhetjük egy tini önkritikáját, világszemléletét és fantáziáját. A kovács maga az Élet, nagybetűvel, és nagy pöröllyel, kegyetlen, folytonos munkája a feltörekvő nemzedékek kialakítása, gyermekből felnőtté alakítása. Érdekes munka lehet, több ezer éven át csak püfölni a makacs vasdarabokat, hogy végül remekműként kerüljenek ki a kezéből, majd szabadon eressze őket, szépen, egyesével a nagyvilágba, tudva, hogy képesek lesznek az életre, és az életben való részvételre. A versnek van még egy üzenete, amit idáig még nem mondtam, de igencsak fontos, és itt az ideje, hogy eláruljam: az üllőn fekvő, szenvedő vasdarab élvezi az ütéseket, együtt énekel a költővel, tudja, hogy a pillanatnyi fájdalom később többszörösen megtérülnek. Ez az, amivel a vers elbeszélője többet tud nálunk, hétköznapi tiniknél. Fura, ezzel üzenetet kapunk. Mert mindannyian azt hisszük, hogy éppen csak felcseperedve tökéletesen beleillünk a társadalomba, sőt ki is emelkedhetünk belőle. Rettentő önbizalommal eltelve kezdjük tevékenységünket, mint ember, kisgyermekből lett ember, hirtelen felnőtt ember. És szárnyalásunk kezdetén tudomást se veszünk a minket ostorozó csapásokról, leperegnek rólunk, azt hisszük nem vasból vagyunk, hanem acélból sőt, összetörhetetlenül, alakíthatatlanul a kovács akarata fölött állunk. Érdekes, fura ezt így látni, és leírni. Aztán egy percig elgondolkozni rajta: ez igaz, és én is így gondolom, baj van! De megnyugszom szerencsére nincs baj. Felordítok, egy hatalmas valami közeledik felém, rám csap, megszédülök, alig érzékelem az életet, ám ez a valami visszapattan rólam, majd felemelkedik, és eltűnik, ekkor meghallom az éneket, még mindig búgó fülemben: népi ritmusokat kántál valami eszméletlenül rossz hangú valaki, vajon mi ez? Nem tudom, de ekkor elvesztem a gondolataimat, mert megint elsötétül az ég, és lecsap az a hatalmas izé, meneküljek? Maradjak? Mi legyen végül a menekülés mellett döntök, először nem sikerül, lenézek a testemre, MI TÖRTÉNT? Nagy alaktalan gumó és izzik, forró, vörösen izzik. A hatalmas valami lecsap, kicsit meglapulok, majd visszapattan, megint eltűnik, és újra az ének, mi ez? Nem tudom, de hirtelen vannak lábaim, kapok a lehetőségen elszaladok, messzire, ki az utcára, ki a mezőre, be az erdőbe, csak futok és futok. Nem vagyok magam ura, de elgáncsol a gondolkodás. Már megint fekszem, úristen, nehogy jöjjön az a nagy valami, nem fogom túlélni, ne, csak azt még egyszer ne. Szerencsére elmarad a rémkép. Két nagy fenyőfa között fekszem.
Igen, aranyos történet, bár kicsit zavaros, talán érthetetlen. Akkor most kéne tisztázn, hogy mi volt, ezen már többször is átfutottam. Aztán most, a verset olvasva rájöttem. Tehát jöjjön a történet egy másik szemszögből: Forró nyári nap van, a kötelező munkaórát ledolgoztam rég, de még mindig kevés, csak 2 gyerek van, de az is sok, nehéz eltartani őket. Aztán holnap jön az új anyag, a vas, az éltetőm. És vevő meg nem jön, egy sem, erre nem jár senki. Főleg ilyen fullasztó melegben. Ez a kovács sorsa: kalapál reggeltől estig, a vas jön, fizetni kell, a gyerek jön, fizetni kell, az asszony jön, fizetni kell. De hol jön a turista? Neki is fizetni kéne, eltorzult a világ rendje. Mindegy, nekem ez jutott, csak a fiamnak ne kelljen ezt csinálnia, nem akarom. Megint csak mindegy, lássuk a maradék vasat. Mi legyen velük? Először is be a kemencébe, hogy felizzanak, ezaz, pont jó hőmérsékleten vettem ki őket. Ha ez ilyen jól megy, mért vagyok én még mindig itt? Oké, jöhet a darabolás, nehéz munka, forró. Szépen 1-1 darab ugrik az összes üllőre. Puff. Puff. Puff. De hangos, ezt nem lehet elviselni, nem bírom tovább. Hogy is volt az az ének, amit a kislány hazafelé énekelt? Megvan, majdcsak elnyomhatja a pöröly rettentő hangját. Mégis itt a helyem, mért megy ez ilyen lassan? A vas sose úgy alakul először, ahogy akarom. Ez volt múltkor is a baj. Még egyszer be kell tennem a kemencébe, úristen, már az összes többi kihűlt. Jó még ezt megcsinálom, aztán elmegyek enni. Hogy is van a vers második versszaka, ezt már végleg elfelejtettem, sebaj, jöhet az utolsó, azt tudom. Na, mi legyen a vasból? Kilincs! Ennek kilincs alakja van. Szuper, már kész is, mehetek pihenni, bár nem szabadna, mert el vagyok maradva. De attól még éhes vagyok. Jééé, az egyik darab felizzott, ez csoda, még sose történt ilyen, gyorsan, ebből nagyon szép rózsa lesz. Puff. Puff. Puff. Hova tűnt? Ott gurul! Áh, ne, közben kialszik az izzása, nem lehet igaz! Jó akkor hagyjuk, vár az ebéd.
És a kovács dolgavégezetlenül elsétált, otthagyva engem 2 fenyő között feküdve, pedig felragyogtam, feltűnt bennem a gondolkodás szikrája, de nem ismertem fel a fájdalmat, azt a remek fájdalmat, ami átalakított volna. Így én is csak úgy fogok felnőni, mint több millió társam. Tisztában vagyok magammal, tele önbizalommal, és meg se érzem a rettentő pöröly nehéz csapásait. Nem fogok kikerülni arra a hatalmas falra, amit a kovács műhelyében virágzó vasrózsák díszítenek. Ezért nem gazdagodott meg, a legjobb műveit féltette az idegenektől, így a leggyönyörűbb rózsák a falra kerültek az idő végezetéig. Létezésükről csak a kovács, és az átalakult vasdarabok tudnak, a sikeres, életre való EMBEREK.
Utolsó kommentek